Iskola, tiszta víz, tele has…
Számos afrikai kisgyereknek mindez nem adatik meg. Célunk, hogy ezen változtassunk.

Bozóttáborban jártunk

Megjegyzés: ez a beszámoló a naivashai táborbéli látogatásról és az ottani tapasztalatokról íródott elsősorban nemzetközi (finn és ausztrál) partnereink számára, ugyanakkor támogatóink is érdekesnek találhatják a leírtakat, ezért úgy gondoltuk, itt is megosztjuk. 

 

A holland „Wings of Support” nevezetű szervezet 15 éve minden évben tábort szervez rászoruló Kenyai gyerekek részére a kenyai Naivasha-tónál. A szervezet önkéntesei (mindannyian jelenlegi vagy nyugdíjas KLM dolgozók) néhány hetet Naivashában töltenek (rotációs jelleggel), hogy a Kenya különböző iskoláiból, több turnusban érkező gyerekekkel töltsenek néhány napot. Ráadásul a táborban volt szerencsém a Wings of Support egyik alapítójával is találkozni, ami különös öröm volt számomra, mert a szervezet sokat tesz a rászoruló afrikai gyerekekért, beleértve a „mi” bostonos gyerkőceinket is.

Ahogy megtudtam, a tábor nyitó-, illetve zárónapja nem a legalkalmasabb a látogatásra – mivel egyszerre érkezik 36 borzasztóan izgatott gyerek és utazik haza másik 36 gyerkőc –, ezért végül a két középső napra utaztam kísérőmmel a Naivasha-tóhoz. Ráadásul ebben a két napban sem voltunk állandóan együtt a gyerekekkel, a programok nagy részén nem vettünk részt, inkább csak be-benéztünk egy-egy programra. De még így is sok információval és tapasztalattal lettünk gazdagabbak.

 

Csütörtök délután (a gyerekek után egy nappal) érkeztünk Naivashába, ahol ugyanabban a kempingben (csak annak egy másik részén) szálltunk meg, ahol a gyerekek is voltak. Ez a nap – számos programjával – nagyon mozgalmas nap volt a gyerekek számára. Délelőtt a tavon csónak szafarin vettek észt (vízilovak és madarak után kutatva), majd egy közeli nemzeti parkban (immár autókkal) szafariztak (és egyéb vadállatokkal is találkozhattak), végül a tábor fő épületében volt filmvetítés. Miután megérkeztünk (és amíg a gyerek a filmet nézték), holland kapcsolatunkkal, Nellekével (aki a táborba is meghívott minket) és az egyik kislánnyal (aki mozi helyett inkább a „mzungu” felnőttekkel töltötte az idejét :-)) körbejártuk a tábort…

Bozóttábor

A tábor területén kb. 15 kétszemélyes kempingsátor volt – amelyek mindegyike valamilyen Kenyában (is) honos vadállat (pl. elefánt, zsiráf, impala) után kapta a nevét. A gyerekek általában kettesével vagy hármasával aludtak, mindig egy-két nagyobb és egy kisebb gyerek osztozott egy-egy sátron. A felnőttek (önkéntesek és tanárok) sátrai a gyerekek sátrai mellett, a tó felőli oldalon voltak (ezáltal is növelve a biztonságot). Az „alvósátrak” mellett volt még egy nagy közösségi sátor is (az étkezésekhez és a játékhoz), valamint néhány házikó, amelyek ebben a táborban leginkább raktárként funkcionáltak. Ezekre a raktárakra a táborban, úgy tűnt, nagyon nagy szükség volt, mivel rengeteg ruha és cipő várt szétosztásra, valamint volt számos játék is, amelyekkel a tábor alatt játszhattak a gyerekek. (Az év egészében a KLM dolgozói a nairobi járatokon mindig plusz csomaggal érkeztek, amelyek a Hollandiában összegyűjtött, majd a táborban felhasználásra kerülő (használt) ruhákat és cipőket, valamint a részben új, részben használt játékokat rejtették.)

 

Táborba érkezéskor minden gyerek kap néhány garnitúra ruhát, illetve cipőt, valamint kapnak egy-egy tisztasági csomagot is szappannal, fogkrémmel, fogkefével, törölközővel és egy dinamós zseblámpával. Emellett a tábor egész ideje alatt üzemel az ún. „tábori bolt”, ahol a gyerekek további ruhát, cipőt vagy egyéb apróságokat igényelhetnek. (Természetesen ez nem igazi bolt, hiszen a gyerekeknek nem kell fizetniük, ingyen kaphatnak bármit, amire szükségük van.) Sok-sok ruhát, cipőt és játékot láttunk a raktárakban, amiket egészen biztosan nem osztanak ki és nem használnak majd el az idei táborok ideje alatt. Ami megmarad (ruhák, cipők, játékok egy része), az a tábor végeztével a támogatott iskolák között kerül szétosztásra.

 

Mindegyik turnusban (az idén a bostonos gyerekekkel együtt összesen 4-ben) 36 gyerek, huszonvalahány önkéntes, 2 szakács, 2 tanár (legalábbis a Boston Iskolákból) és 2 éjszakai őr van, a tábor pedig teljesen önellátó. A (profi) szakácsok főznek, az önkéntesek pedig segítenek az ételek előkészítésében (pl. krumplipucolásban) és a mosogatásban, de az önkéntesek szintén részt vesznek a különböző programokban is, illetve ők játsszanak a gyerekekkel is. Ha bármelyik gyereknek az éjszaka folyamán ki kell mennie, akkor a sátor zipzárjának húzogatásával jelez, az éjszakai önkéntesek pedig (akik az egész éjszakát a tábortűz körül töltik) pedig kikísérik őt.

A táborban orvos is van, aki egy nyugdíjas KLM orvos, és minden évben (azaz 15 éve) az egész hónapot (mindegyik turnust) a táborban tölti, hogy a gyerekek egészségi állapotát ellenőrizze, a kisebb-nagyobb egészségügyi problémákat kezelje, illetve szükség esetén elvigye a gyerekeket a közeli klinikára. (A klinikát amúgy a közelben dolgozó holland rózsa- és zöldségültetvényesek részére hozták létre, de a tábor idején a tábori orvos is használhatja. Ami azért nagyon jó dolog, mert évi 150 gyerek nyaraltatása mellett elkerülhetetlen, hogy a tábori orvos néha egyik vagy másik gyerkőccel megjelenjen ott.)

Vízilovak a tábor mellett

Előfordul, hogy – főként az esti vagy reggeli órákban – néhány víziló is kijön a vízből a partra legelészni, de a táborlakók ilyenkor is biztonságban vannak, mert a tábort elektromos kerítés védi a betolakodóktól. (Érkezésünk délutánján is megjelent két víziló, hogy a kerítés közvetlen közelében legelésszen egy jó fél órát, ami hatalmas élmény volt nemcsak a gyerekeknek, hanem a felnőtteknek is.)

 

Amint a gyerekek befejezték a „mozizást”, visszajöttek a táborba játszani. Volt, aki focizott (főleg a fiúk, bár állítólag a lányok is szeretnek focizni, sőt az iskolának női focicsapata is van), volt, aki tollasozott, míg mások a közösségi sátorban foglalatoskodtak: gumikarkötőt készítettek, kártyáztak, színeztek vagy egyéb játékokkal (autóval, építőkockával) játszottak. Egy Halli Galli erejéig én is csatlakoztam a játékhoz, amit a gyerekek láthatóan nagyon élveztek. (A Halli Galli egy kártyával játszott játék, ahol bizonyos esetekben rá kell csapni a csengőre.)

 

Másnap (azaz pénteken) a gyerekek a Crescent-szigetre mentek, arra a szigetre, ahol csak növényevő állatok élnek, ezért teljesen biztonságosan lehet rajta a vadállatok (pl. gnúk, bivalyok, Thomson gazellák és egyéb antilopok, valamint zebrák és zsiráfok) között sétálgatni. Bár aznap éppen nagyon meleg volt és tűzött a nap (igaz, délutánra megérkezett az eső), a gyerekek nagyon élvezték a sétát. Többségük soha életében nem látott még ilyen állatokat élőben (annak ellenére, hogy olyan országban élnek, amelynek nagy részén ezek az állatok szabadon élnek).Crescent-sziget

Ezen a napon került megrendezésre a tábori olimpia is, melynek során a gyerekek játékos vetélkedővel töltötték a délután. A legjobb program azonban este következett, amikor is mind a gyerekek, mind a felnőttek különböző műsorokkal szórakoztatták egymást. Mindenki jelmezbe öltözött, volt, akin paróka is volt, sőt a gyerekek többségének az arca is ki volt festve. A gyerekek egy tradicionális alföldi nilota (például a maszáj és a szamburu törzsek tartoznak ide) táncot adtak elő. A kb. 10 perces táncot gyakorlatilag végig ugrálták (a maszáj és szamburu táncok híresek az ugrálásról). Lenyűgöző volt! Az egyik tanáruk – aki szintén részt vett az előadásban – szintén hihetetlen teljesítmény nyújtva a gyerekekkel együtt lelkesen végig ugrálta/énekelte az egész műsorszámot, sőt folyamatosan lelkesítette a gyerekeket is. Nem mintha nagyon kellett volna lelkesíteni őket, mert látszott rajtuk, hogy ők is nagyon élvezik. A tánc végére – természetesen – a gyerekek teljesen kifulladtak, de boldognak és elégedettnek tűntek. Ráadásul – Shelvin elmondása szerint – a táncot előzetesen minden este többször is gyakorolták, hogy az előadásra jól menjen. Nem nehéz elképzelni, hogy a három nap alatt mennyit ugráltak – a fárasztó napi programok után – a gyerekek… Elképesztő!) A műsor után diszkó, azaz még több tánc és móka, következett, amin viszont mi már nem vettük részt, hanem elköszöntünk Nellekétől és a gyerekektől.
Ha már szóba került Shelvin: róla azt érdemes tudni, hogy a Boston Általános Iskola diákjaként, két évvel ezelőtt – szponzori támogatásnak köszönhetően – életmentő szívműtéten esett át. Szerencsére, ma már teljesen jól van, és bár néha kicsit elfárad, és nem tud sokat futni vagy a tűző napon a dombtetőre felsétálni, a programok többségében (kivéve persze az ugrálós táncot) részt tudott venni és nagyon élvezte a táborozást.

Halli Galli

Összességében úgy tűnt, hogy a gyerekek nagyon jól érezték magukat a táborban. A tábor – véleményem szerint – remek lehetőség számukra, hogy megtapasztalják egyrészt a táborozás élményét, másrészt a nyaralás élményét (korábban egyikük sem volt még nyaralni), ráadásul tanulhatnak saját országukról és annak állatvilágáról is. A rászoruló gyerekek támogatójaként hálásak lehetünk a Wings of Supportnak, amiért minden évben megszervezi ezt a tábort és lehetőséget teremt a „mi” gyerkőceink számára is a részvételre. Őszintén reméljük, hogy még sokszor lesz ilyen tábor, és még sok-sok Matopeni nyomornegyedbeli gyerek vehet benne részt.

 

A kétnapos látogatás során még valami nagyon fontosat megtudtam. Nelleke megosztotta velem azon tapasztalatát, hogy az összes résztvevő iskola diákjai közül a bostonos gyerekek viselkednek a legjobban (legtisztelettudóbban), ők a leginkább nyitottak (már az első nap sem szégyenlősek, hanem tudnak akár egymással, akár a felnőttekkel kommunikálni). Ráadásul az összes gyerek közül, csak a Boston diákjaira igaz, hogy segítik egymást (pl. a nagyobbak segítenek a kisebbeknek felöltözni vagy fogat mosni).

Szerintem ez is egy nagyszerű eredmény, ami az iskolát dicséri, és amire büszkék lehetünk. A nagyon jó tanulmányi eredmények elérése (tavaly a régió 48 iskolája közül a Boston diákjai voltak a legjobbak) mellett az iskolában „jó”, igazi közösségi embereket is nevelnek, ami talán még a tanulmányi eredménynél is nagyobb teljesítmény. Gratulálok ehhez Stephennek és az iskola egész tanári karának. Ugyanakkor szerintem ennek minket is meg kell erősítenie abban, hogy a támogatásunk fontos és jó helyre megy, és – ha néha nem is könnyű – megéri (a pénzt és) a fáradtságot.

 

2015. okt. 7.

Vaszari Móni

A tábori látogatás során készült további képeket megnézheted itt.

Kirándulni voltunk

(Önkéntesünk blogbejegyzésének átirata Kenyai kirándulásról)

Kenyában 2014. augusztusban kirándulni vittünk 23 falubeli gyereket a közeli Homa-hegyhez. A csapathoz csatlakozott két idősebb tanár is, így összesen majdnem 30 fős kis csapatot sikerült összehozni. A hegy maga kb. 20 km-re van Kowuortól, és szinte a falu összes udvarából látszik, de a 22 gyerek közül még egyik sem volt soha ott, és a felnőttek közül is csak egy valaki járt ott egyszer. (Ő egyszer fogta magát és elment megnézni, hogy mi az a hegy… 🙂 )

Az elv az volt, hogy olyan gyerekeket vigyünk, akiknek a szüleivel a különböző projektek során együtt szeretnénk dolgozni, és minden családból jöhetett max. két gyerek. (Egy kivétel volt: volt egy család, ahol volt vagy kilenc gyerek, közöttük nagyobbak is, onnan az egyik nagyfiú (17-18 éves) jöhetett kvázi-felnőttként a két „normál” gyerek mellett.) Minden családban a családra/szülőkre bíztuk a szerencsés gyerekek kiválasztását…

 

Elvileg fél 10-kor indultunk, de ez most nagyon kenyai fél 10-re sikeredett, mert elmúlt fél 11, amikor megérkezett Kendu Bayből a két matatu, amit a kiránduláshoz béreltünk… (Kendu Bay a legközelebbi nagyobb falu, ahol van szupermarket, fodrász és bankautomata, valamint a buszok és matatuk is onnan indulnak.) A gyerekek addigra már mind megérkeztek, és mivel a találkozási pontnál (ami tőlünk kb. 150 méterre lett volna) nem találtak senkit, bejöttek a házhoz, és itt ücsörögtek indulásig…Még szerencse, hogy itt mindenki ismer mindenkit, nem lehet sem elveszni, sem lemaradni egy ilyen fontos eseményről… 🙂 (Én mondjuk, ki akartam menni a találkozási ponthoz a megbeszélt időre, de a helyiek bizonygatták, hogy teljesen felesleges, a gyerekek majd bejönnek, ha nem lesz ott senkit. És tényleg!)

A csapat indulás előtt
A csapat indulás előtt

Indulás után kb. fél órát autóztunk, többnyire poros és zötyögős utakon, míg elértük a kirándulás első célállomását, az Abundu nevezetű meleg vízű forrásokat (van több is, kisebbek és nagyobbak is), amiket autóval nem lehet megközelíteni, így kb. fél órát sétálnunk kellett, illetve egy kisebb hegyről le is kellett „mászni” (aztán vissza), mert a források egy völgyben vannak. Angolul (és így Kenyában is, ahol ugyan a szuahéli a hivatalos nyelv, de  szinte mindenki beszél angolul, és mindennek angol neve van) „hot springs”-nek (forró forrásnak) hívják az ilyeneket, ami itt különösen találó, mert valóban olyan melegek, hogy szinte forrnak. (Látványra forrnak, mert bugyognak, de szerintem – miután az egyikbe belenyúltam – kb. 70-80 fokosak lehetnek. Lehet bennük tojást főzni (kipróbáltuk, tényleg lehet, kicsit több idő – kb. 15 perc – kell hozzá, de simán megfő) vagy akár csöves kukoricát is. (Ezt nem próbáltuk, de a helyiek állítólag szoktak.) A víz kicsit sós is, ami kicsapódik a forrás körül a földön, úgyhogy a helyiek sót is gyűjtenek/gyűjtöttek itt (ma már nem annyira, de régebben intenzíven). Sőt a csapatból többen földet is gyűjtöttek a források közelében, mert az tele van ásványi anyagokkal, amitől – szerintük – többet esznek és isznak az állatok, és így pl. több tejet adnak, több és finomabb húsuk lesz. Ráadásul ezt a földet állítólag beleteszik az ételbe is (úgy használják, mint a sót), mert puhább lesz tőle a zöldség és a hús… (Még szerencse, hogy nálunk nem volt szatyor, különben ehettem volna én is a „földes pörköltet”… Bár gyanús, hogy így is ettem, amilyen viszonyok a konyhában uralkodtak… 🙂 )

Abundu források
Abundu források

A következő állomás a tópart (Viktória-tó partja) volt, ahol egy halászfalucska közelében (valami közösségi kezdeményezéshez tartozó területen) piknik-ebédeltünk. Maga a hely, ismét csak nem volt megközelíthető autóval, úgyhogy a faluban kiszálltunk az autóból, majd gyalog mentünk tovább, magunkkal cipelve az összes ennivalót és mindenfélét: üdítőket, termoszban teát, dinnyéket, rengeteg banánt és kenyeret, margarint (a vajat itt max. a szállodákban ismerik), dzsemet, muffinokat, kekszet. Nekem borzasztóan soknak tűnt az étel  csemege mennyiség, amit magunkkal vittünk, de aztán végül csak üdítőt, kekszet, valamint a maradék margarint és dzsemet hoztuk haza. Kekszet is leginkább csak azért, mert nem jutott rá idő (vagy alkalom), hogy kiosszuk. A piknik ebéd amúgy (hazai fejjel gondolkodva) kicsit kuszára sikeredett: muffinnal és üdítővel kezdtük, aztán mindenki kapott vajas-lekváros kenyeret. Utóbbi toast kenyérből készült (itt leginkább csak az van): az egyik kenyeret margarinnal, a másikat lekvárral kentük meg, és a kettőt összeborítottuk. Itt ez a szokás, így csináljuk „otthon” is mindig reggelire.. 🙂 . A „szendvics” után banánt ettünk, majd teát ittunk, és végül a csapat egy része görögdinnyét is kapott. Utóbbit azért nem mindenki, mert a három görögdinnyéből kettő gyakorlatilag ehetetlen volt, és a harmadik is olyan, amit otthon valószínűleg a tyúkok kaptak volna meg vagy a komposztálóban végezte volna (itt csak kettő lett a tyúkoké, a harmadikat megették a szerencsések 🙂 ).

Ebédre várva
Ebédre várva

Ebéd után felmásztunk egy kilátóponthoz: semmi épület vagy tákolmány, csak a tetőn egy betonkör (nulla védőkorláttal, pedig elég magas és meredek volt alatta a hegy), amihez kb. 7 betonlépcső vezetett, de csak miután felmásztál a hegyre… Innen megcsodáltuk a kilátást a Viktória-tóra, ami tényleg lenyűgöző volt.

 

Ezután visszasétáltunk a faluba (ahol az autókat hagytuk), és miután bepakoltunk mindent, hajókázni mentünk (egy nagyobbacska motoros csónakkal).  A gyerekek (szinte kivétel nélkül) most ültek életükben először hajón, pedig gyakorlatilag a tó mellett laknak…Kicsit félt is némelyik (főleg, amikor bedőlt a hajó vagy amikor leállították a motort, és mindenki azt hitte, hogy elromlott :-)), de azért alapvetően – láthatóan is – nagyon élvezték.

Nagyon vicces volt viszont ott a halászfaluban, amikor az egyik egy év körüli kislány engem meglátott, nagyon elkezdett sírni. Még soha életében nem látott mzungut (ami amúgy az itteni emberek nagy részére igaz), és annyira megijedt szegény, hogy azonnal elkezdett sírni. Nevetett az egész falu, én meg nem győztem bocsánatot kérni… 🙂

Kilátás a hajóból
Kilátás a hajóból

A hajókázással véget is ért a kirándulás, nem volt más hátra, mint hogy hazaautózzunk. A gyerekeknek állítólag tetszett és jól érezték magukat, ami őszintén szólva nem mindig látszott rajtuk… (De mondjuk, azokon a gyerekeken sem látszott egyértelműen, akik az „én családomhoz” tartoztak, pedig ők – saját bevallásuk szerint is – tényleg jól érezték magukat…)

Mikor visszaértünk a faluba, eleredt az eső, úgyhogy mire – az utolsó kb. 150 métert gyalog megtéve – hazaértünk, teljesen eláztunk, de ezzel együtt is remek kis nap volt!

 

További képek a kirándulásról >>