Úti beszámoló 2013

Beszámoló Boston Children Centreben tett látogatásról (2013. május 17-18.)

Boston Children Centre-beli (továbbiakban: Boston) idei látogatásomnak alapvetően két célja volt: egyrészt célba juttatni a hazai támogatóktól kapott – tárgyi és pénzbeni – adományokat, másrészt elvégezni a VitaFutura Kh. Alapítvány (továbbiakban: VitaFutura) és a Boston közötti együttműködéshez kapcsolódó adminisztrációs feladatokat. Mindezekre kenyai (magán)látogatásom két napját szántam. Az első és legfontosabb tanulság, hogy többet kellett volna…

Adományok és ajándékok

Angol nyelvű könyvek

Szponzorok ajándéka

Megvásároltuk például a hazai szponzorok által a támogatott gyerekeknek szánt ajándékok még hiányzó részét. Néhány játékot, ruhát Magyarországról vittem, de az iskolaszereket nem volt értelme innen szállítani (kint olcsóbban beszerezhető, a szállítással sem terheljük a környezetet, és ezzel is támogatjuk valamennyire a kinti gazdaságot), úgyhogy amit csak lehetett kint vettem meg. Az ajándékcsomagokhoz A4 és A5 méretű füzeteket, ceruzákat, tollakat, radírokat, színes ceruzakészleteket (az általános iskolásoknak) és körzőkészleteket (a középiskolások számára) vettünk.

Apróságok mindenkinek

Emellett több kilónyi édesség (nyalóka, cukorka, keksz) is volt a kosárban, aminek később az ovisok és az iskolások örülhettek. (Egy-egy látogatás alkalmával nem csak a szponzorált gyerekeknek szoktunk ajándékot vinni, hanem lehetőség szerint valami kis apróságot – édességet, ceruzát, tollat – minden egyes kisdiák kap. Idén az ovisok kekszet, az általános iskolások nyalókát vagy cukorkát, a középiskolások pedig egy-egy tollat kaptak. Nekünk nem tűnik nagy ajándéknak, de a gyerekeknek így is nagy örömet okozhatunk.)

Bevásárlás a gyerekotthonnak

A gyerekeknek szánt ajándékok mellett a gyerekotthon számára is nagybevásárlást tartottunk vettünk moszkító hálókat (emeletes ágyra valót), színes lepedőt, plédeket – és több (tíz)kilónyi tartós élelmiszert (liszt, rizs, tea, tészta, cukor, só, bab, lencse). Utóbbiakat végül két részletben vettük meg, mert első nap nem akartuk elkölteni az összes pénzt, hátha felmerülnek még speciális igények. És ahogy az lenni szokott, fel is merültek, úgyhogy másnap vettünk még gyógyszereket is (fájdalomcsillapítót és malária gyógyszert), majd a – most már tényleg – maradék pénzt további tartós élelmiszerekre és fogkefe-fogkrémre költöttük.

Mindezek eredményeként sikerült több mint 48 ezer kenyai shillinget költeni, ami az akkor éppen érvényes árfolyamok szerint több mint 130 ezer forint volt. Ezúton is köszönöm a gyerekek szponzorainak és a nagylelkű egyéni adományozónak, hogy ilyen sok mindent vihettem magammal az iskolába.

Adminisztrációs feladatok teljesítése

Az adminisztrációs feladatok között kiemelt helyen szerepelt a VitaFutura és a Boston közötti együttműködési megállapodás (hivatalos nevén támogatási szerződés) aláírása és a kapcsolódó részletek egyeztetése, a további teendők megvitatása, valamint a Bookstation által adományozott könyvek hivatalos – papírokkal igazolt – átadása, melyek mindegyike a tervezettek szerint megvalósult.

Program és tapasztalatok

Az első napi bevásárlást követően – némi Kayole-negyedbeli tévelygés után (az utcanév vagy irányjelző táblák nem túl gyakoriak itt, és az egyáltalán nem segített, hogy mindkét kísérőm évtizedek óta Nairobiban él) – megérkeztünk a Boston fő épületegyütteséhez (ahol az általános iskola, az óvoda és a gyerekotthon található).

Mivel éppen szünet volt, és a gyerekek többsége az udvaron vagy az utcán ténfergett, már messziről látták, hogy közeledünk. Tapasztalataim szerint errefelé az igazgatón kívül nem sok autó jár, úgyhogy minden autó nagy feltűnést kelt, pláne, ha ’mzungu’ – vagyis fehér ember – is ül benne. A tavalyi látogatás után nem volt nagy meglepetés, hogy „mzungu, mzungu” felkiáltásokkal „üdvözöltek” minket a gyerekek, majd amint megálltunk, azonnal körbevették az autót, hogy az ablakon keresztül barátkozzanak, leginkább helyi kísérőimmel. (Úgy tűnik, a gyerekek könnyebben barátkoznak a helyiekkel, mint a mzunguval, mert velem még a második nap végén sem voltak ennyire barátságosak, bár addigra határozottan kevésbé voltak tartózkodóak …)

Az ajándékok összerendezésére (gyakorlatilag mindent a kocsi csomagtartójába és szabad üléseire ömlesztve vittünk) és a szponzorált gyerekeknek szóló csomagok elkészítésére az igazgatói irodában került sor, és a magyar támogatók által szponzorált gyerekeket is ide hívtuk össze, hogy átadjuk az ajándékokat. A gyerekek – szokás szerint – kicsit meg voltak illetődve (nem túl sűrűn van jelenésük az igazgatói szobában…), de a csomagban lévő csokik sokat javítottak a hangulaton. Nagyon szóra bírni őket így sem lehetett, pedig bevettettem a helyi kísérőket és a szuahéli nyelvet is. (Saját gyerkőceimmel is alig boldogultam, a nagyobbik nem túl beszédes – bár a második napra már egész jóban lettünk -, a kisebbiknél pedig kellett néhány perc, mire a sok – néha nem is odaillő – „yes” után rájöttem, hogy a szuahélival többre megyünk…)

Az ajándékosztás fő tanulságai (a jövőre való tekintettel)

• az ajándékok közül a csoki mindent visz, viszont 30 fokban nagyon olvad, ezért érdemesebb helyben beszerezni, illetve keményebb fajta (pl. nem töltött) csokit vagy más, kevésbé olvadós édességet adni;
• népszerű ajándék volt még a ruha (szép, új ruhát valószínűleg csak a szponzortól kapnak a gyerekek) és a játék is (kisautó, társasjáték, lányoknak baba – Barbi babán és játékkonyhán kívül gyakorlatilag nem lehet lányoknak való játékot venni Kenyában, Nakumat áruházban legalábbis biztos, nem…), így lehetőség szerint érdemes a csomagba tenni valami apróságot (is);
• viszont mindenképpen az iskolaszer a leghasznosabb ajándék, amit szintén meg lehet bolondítani egy jópofa ceruzával, tollal, hegyezővel vagy egy szagos vagy figurás radírral.

A szponzorált gyerekeknek szánt ajándékok átadása után az összes gyerek felsorakozott az udvaron, és mi kiosztottuk az édességeket. (Most már mondhatni) szokás szerint tanári irányítással, nagyon fegyelmezetten – osztályonként, rendezett sorokban – felsorakoztak a gyerekek és szép türelmesen várták, hogy ők is kapjanak valamit.

A közös ajándék (jelen esetben édesség) osztás legfőbb tanulsága, hogy nyalókát minden mennyiségben lehet vinni, nem csak a gyerekeknek, hanem akár a tanároknak is. 🙂

(A tanárokról amúgy hajlamosak vagyunk az ajándékok kapcsán megfeledkezni – én is így jártam -, pedig egy-egy apróságnak – toll, csoki, nyalóka stb. – ők is nagyon örülnek. A tanári fizetések ott sem égbekiáltóan magasak…)
Az oviban – péntek lévén – már nem sokan maradtak, mire mi odaértünk (pedig nem mentünk messziről), de ők türelmesen várták a mzungut és főleg az ajándékokat. Itt a közös ajándék keksz volt, amiből jutott az óvó néniknek is, és maradt azoknak is, akik már nem voltak ott. Emellett az óvoda részére ajándékcsomagot is vittünk, – a fentebb már említett – színes ceruzákat, labdákat és krétákat, valamint fejlesztőjátékokat, melyeket az óvó nénik gondos kezeire bíztunk.

A nap végén kisétáltunk a focipályára, ahol elvileg az iskola csapata játszott volna egy másik iskola ellen, de az ellenfél még a játék előtt megfutamodott, úgyhogy végül a Boston gyerekek szokásos időtöltését nézhettük meg: a fiúk több csapatban fociztak, a lányok pedig kidobóztak.

Másnap az adminisztrációs feladatokkal kezdtük a napot, majd a gyerekek – most már mondhatni, szokás szerint – rövid előadást tartottak nekünk: verset mondtak, énekeltek, táncoltak, zenéltek. Ismét elcsodálkoztam azon, hogy ezek a gyerekek mennyire jól táncolnak, és hogy profi eszközök nélkül is lehet jól zenélni (üres üvegek, söröskupakok, fadobozok – és gyakorlatilag bármi, ami elérhető – segítségével).
A bemutató után elküldtük a gyerekeket ebédelni (szegényeknek már kopogott a szemük az éhségtől), majd összegyűltek a gyerekotthon lakói egy közös kép erejéig. Persze a gyerekek összegyűjtése nem ment zökkenőmentesen és viszonylag hosszú ideig tartott – mivel a sulinak már vége volt, mindenfelé szétszéledtek és alig lehetett őket összeterelni -, de így legalább volt idő egy kicsit barátkozni a gyerekotthonban élőkkel. Miután a kép elkészült, a gyerekek segítségével a sok-sok ajándékot átvittük a gyerekotthonba, majd átautóztunk a középiskolába. (A középiskola viszonylag messze van a központi épülettől, ráadásul autóval – az utak hiánya és minősége miatt – még hosszabb az út. A gyerekek általában gyalog járnak, de ők a „mezőn” keresztül, így hamarabb odaérnek.)

A középiskolában nem sokan voltak (a tanulók egy része valamilyen iskolai rendezvényen volt), ráadásul ők is már csak ránk vártak. Nem volt túl jó érzés, hogy szegények órákig vártak ránk, ahelyett, hogy haza mehettek volna, ráadásul mindezt jelképes ajándékért cserében… A magyarok által támogatott gyerekek nagy része a rendezvényen volt, a többiek részére viszont most csak egy-egy tollat vittünk, ami hazai szemmel nézve nem az az ajándék, amiért érdemes órákat várni. De a kintiek megnyugtattak (vagy legalább is próbáltak), hogy nekik egy toll is nagy ajándék (bár őszintén szólva, ez a gyerekek arcán nem annyira látszott…). Szerencsére, a Bookstation könyvadományát is a középiskolába vittük (ott van a könyvtár), így mégsem mentünk üres kézzel. Mire a tollak kiosztásával és a könyvek átadásával végeztünk és az iskolát is körbejártuk, a rendezvényen lévő gyerekek is megérkeztek, így átadhattam a magyar támogatók személyre szóló ajándékait is. A gyerekek viszont láthatóan hulla fáradtak voltak az egész napos rendezvény után, ezért nem volt szívem túl sokáig feltartani őket… Így végül az ajándékok átadása után – mivel amúgy is sötétedett már – gyorsan elköszöntünk és hazafelé vettük az irányt.
Fárasztó, de tartalmas két nap volt, melyet remélhetőleg hamarosan meg tudok majd ismételni. 🙂